A könnyűzene egyik leghíresebb számát eredetileg a Van Morrison vezette Them írta és rögzítette 1964-ben, tíz évre rá punk-klasszikus lett belőle. Egy alapmű evolúciója.

 

Them, 1964

Már az eredetiben együtt volt a szennyes vágy, a fojtott feszültség és az a felszabadultan kirobbanó, rekedten üvölthető refrén, meg persze a csaj nevének görcsös betűzése, ami a szám védjegyévé vált. A zene még valami középtempós, rhythm'n'bluesos, pszichedelikus, korai garázsrock; inkább a hagyományos strófa-refrén-strófa szerkezetet követi, de az alap, a monoton háromakkordos sikálás a későbbiekben is megmaradt. Van Morrison már itt is görcsösen és türelmetlenül dobálja egymás után a sorokat, annyira ki akarja kiabálni országnak-világnak, ki az a csaj, aki éjszakánként éjfél felé belopódzik hozzá, és boldoggá teszi. De a szám csak ennyiről szól, semmi kendőzetlen szex, a hatvanas évek első felének Angliájában járunk. És beatzenéhez illően rövid, mint egy ejaculatio praecox - a valódi feszültségre és kielégülésre még várni kell pár évet.

She comes around here
Till about midnight
Makin' me feel so good
Make me feel all right

Walkin' down my street
Comes in my room
Knocks upon my door
Then she comes in my room...

 

The Doors, 1969

Na, jött a Doors feldolgozása 1969-ben, és egy másik Morrison, Jimbo, mindjárt helyére tette a homályban hagyott részeket. A Doors csak koncerten rögzítette a számot (az Alive, She Cried lemezen van), a lenti viden egy másik verzió hallható, ami szerencsére nem kevésbé disznó. A Jim Morrison-féle Gloria már konkrétan egy fiatal lány megrontásáról szól - bár a fejleményekből azért gyanítható, hogy a dalban szereplő Suli-Juli már nem volt annyira ártatlan. Míg a papa dolgozik és a mama bevásárol, a kislány elcsábítódik, a pasas pedig nem bírja visszatartani magát. A zenében előtérbe került a blues, a Doorshoz híven még hangsúlyosabb lett az orgona, de igazából itt jelent meg az ütemről ütemre fokozódó feszültség is - Jim pedig a szövegben nem kerülgette a forró kását:

You were my queen and I was your fool
Riding home after school
You took me home, to your house
Your father's at work, your mama's out shopping around

(...)

Wrap your legs around my neck
Wrap your arms around my feet
Wrap your hair around my skin
I'm gonna huh.... all right, ok, yeah
It's getting harder - It's getting too darn fast
Come on, now, let's get it on
Too late, too late, too late, too late, too late,
Make me feel all right!

 

Patti Smith, 1975

Aztán a derekára értünk a hetvenes éveknek, a hippik nagyrészt szerencsésen kihaltak, a kitartóbb példányok visszahúzódtak nevetséges lakókocsijaikba, tekintélyes részükből meg idővel demokrata szenátorok vagy liberális egyetemi professzorok lettek. A hatvanas évek végétől Amerikában már dübörgött az MC5 és a Stooges (hú, mekkorát fogok én még Iggyről írni egyszer), meg még egy csomó hasonló együttes, amiket legfeljebb külsőségeikben lehetne a kerekszemüveges bugyuta népséghez hasonlítani - a zenéjük már annyira feszes, gyors, torz és indulatos volt, hogy itt valami gyökeresen új készült.

Patti Smith fél lábbal még a hippi-világban élt, a Rolling Stones és a Doors voltak a kedvencei, az első lemezének (Horses, 1975) a nyitószáma a Gloria volt. A hippiktől megörökölte a transzcendensre és a költészetre való hajlamot, ebben a számban pedig felháborító módon ötvözte a szexualitást az istenkáromlással. Gloria név alatt már nemcsak egy lányt értett, hiszen a számot a kereszténység egyik legszentebb, Istent dicsőítő mondatának obszcén parafrázisává tette (Gloria in excelsis Deo). Nem elégedett meg a liliomtiprással: Van Morrison klasszikusát kifacsarta, a keresztény hagyományt megbecstelenítette, és gonoszul röhögve kürtölte világgá: lehet, hogy Jézus meghalt valakinek a bűneiért, de hogy az övéiért nem, az biztos.

Jesus died for somebody's sins, but not mine
Melting in a pot of thieves
Wild card up my sleeve
Thick heart of stone
My sins, my own
They belong to me, me!

People say beware
But I dont care
The words are just rules and regulations to me, me!

Patti a refrént leszámítva teljesen átgyúrta a szöveget, a zenéből persze meghagyta a jól ismert eredeti akkordmenetet. Az ütemet viszont a fenyegető, érzéki, lassú kezdés után sikerült olyan izgatóra, vadra gyorsítania, hogy - akárhányszázszor hallottam a számot - nem tudom megállni, hogy ne üvöltsem a koslató kutyafalkára emlékeztető férfikórussal együtt a legendás G - L - O - R - I - A betűket. A zenéből eltűntek a szólók, Patti az egyre hevesebb szívdobogást imitáló, végig gyorsuló zenére a szám teljes hosszúsága alatt tüzelő szukaként, szinte szótagonként ugatja a szemérmetlen szövegét.

Nekem ennél a tiszteletlen, egyszerre költői és obszcén, szentséggyalázó, kendőzetlenül szexuális számnál végződik a hatvanas évek, kezdődik a punk, és ezzel szinte minden, amit a zenéből szeretek.

A Themé a legszikárabb, a Doorsé a legmocskosabb - de Pattié a kedvencem.