Kicsi gimnazista koromban, úgy 91-92 környékén a Barbaro volt a kedvenc magyar együttesem. Ősszel megjelent az új lemezük - 20 év alatt mindössze a harmadik -, én legalább 10 éve nem láttam őket, és itt léptek fel a szomszédban. Úgyhogy illett elmenni.



Hogy ki mindenkiért rajongtam a kezdetektől fogva, majd egyszer összefoglalom - megrázó lesz -, de biztos, hogy a kilencvenes évek elején a létező magyar együttesek közül a Pál Utcai Fiúk és a Barbaro osztozott a szívemen. Meg az a lány, még jópár évig, akivel amúgy egy Barbaro koncerten találkoztam először...

A Lágymányosi Művelődési Házban volt hetente a klubjuk, hogy melyik nap, már nem emlékszem - az biztos, hogy vasárnap ugyanott Hobo-klub volt, csütörtökönként meg Topó Neurock Társulat a Józsefvárosi Művelődési Házban. Mindegy, a lényeg, hogy hetente lenyomták a teljes repertoárt, ami egyébként alig tucatnyi számból állt, és még a sorrendjük se nagyon változott. A koncertek elmaradhatatlan epizódja volt a dobos (Herpai Sándor) és a gitáros (Cziránku Sándor) duettje, szólókkal megspékelve; Cziránku a maga részében többek közt Bartók Allegro Barbaroját játszotta egy kétnyakú Gibson gitáron.

A Barbaro mind a mai napig az egyetlen együttes az életemben, amelynél billeg az a magabiztos alapelvem, hogy a hangszeres tudás és a jó zene semmilyen összefüggésben nincs egymással. (Ha virtuóz könnyűzenészt hallok emlegetni, azonnal valami förtelmes jazz vagy egyéb fos értelmiségi zene jut az eszembe.) Elbaszott jó zenészek, az említett két tagon kívül Zsoldos Tamás basszusgitáros és Nikola Parov multi-instrumentalista játszott a zenekarban, és Tzortzoglou Georgios, alias Jorgosz énekelt.

Barbaro 1990: Tzortzoglou Georgios, Nikola Parov, Cziránku Sándor, Herpai Sándor (Zsoldos Tamás hiányzik a képről)

A zenéjüket ők maguk ethno-rocknak hívták; legnagyobbrészt magyar, román és balkáni népdalok feldolgozásait játszották, de gyakran elég kemény hard-rock-punk alapokkal. Mielőtt bárki valami rossz folkos tarisznyás bojtorjános (vagy bródijános, ehhehe) hippicuccra gondol, felejtse el, ilyen hangzás nem volt még, így még senki nem nyúlt a roots népzenéhez.

Az első lemez 1990-ben jelent meg, abból tudomásom szerint azóta is csak a bakelit verzió meg a műsoros kazi létezik. Az a lemez mindenem volt. Ebből a felállásból létezett még egy rádiófelvétel (a fent említett csajom fel is vette a Bartókról), valamint egy Tilosaz Á-beli koncertvideó (amit meg én vettem fel a tévéből).

Barbaro: Sámánének (1991 körül)

Az együtes egyre népszerűbb lett, a klub hétről hétre zsúfolásig tele volt, a Barbaro alig vitathatóan az akkori legütősebb magyar koncertzenekar volt. A második lemez 1994-ben jelent meg. Mivel a számait már játszották a koncerteken, éreztem, hogy a számomra kevésbé tetsző hard-rockos irányba mennek el, ami részben annak is a következménye volt, hogy időközben kivált Parov, aki a rockerek közt valóban értett a népzenei hangszerek megszólaltatásához (olyan obskurus balkáni és keleti cuccokon játszott, aminek a nevét se bírtam kimondani, nemhogy megmondani, hogy fújják-e vagy pengetik).


Kétnyakú Gibson, mint autentikus magyar népi hangszer (Cziránku Sándor)

A második műsor tehát már közel sem teszett annyira, és nemcsak a hard-rock zúzás távolított el az együttestől, de legalább annyira felidegesítettek feLugossy László idióta szövegei meg az éni-péni-jupinéni féle faszságok (nem vicc, ez az egyik szám szövege). Ráadásul nem került rá a Barbaro egyik legszebb száma - ahogy Jorgosz emlegette - az "elmagyarosított román népdal", a Fáj a szívem sem.

Én közben lassan leérettségiztem, a szőke lány szakított velem, és megismertem új zenéket is - a Barbaro egyre kevésbé hiányzott. Próbálok visszaemlékezni, mikor és hol láthattam őket utoljára, hiába. Azt tudom, hogy egy darabig Lengyelfi Miklós basszusgitárossal folytatták, aztán már egyre ritkábban léptek fel, talán évente egy-kétszer. Az idén ősszel az A 38-ra meghirdetett lemezbemutatóra mindenképp el akartam menni, de az árvíz miatt elmaradt, aztán el is felejtettem a dolgot.

A ma esti koncert furcsán kezdődött a számomra - a Lágymányosi szocreál hodályhoz voltam szokva, és most egy egész más hangulatú budai szórakozóhelyen kéne feleleveníteni az emlékeket... Középkorú, tocakos, unott szerelmespárok ücsörögtek és cincineltek a borospoharaikkal a pincehelyiség asztalainál, negyvenes-ötvenes kockásinges rockerfajzatok lézengtek a pult körül, úgyhogy a 9-re meghirdetett kezdésig hátralévő időt a nádszálkarcsú pultoslány nadrágja és háta közötti mezítelen bőrfelület tanulmányozásával töltöttem el. Egyetlen kibaszott régi arcot se láttam, bár meglehet, hogy hozzám hasonlóan csúnyán öregszenek, és inkább udvariasságból nem ismertek fel. Aztán beálltam a színpad előtti első sorba, és el se mozdulam másfél óráig.


Barbaro 2007: Cziránku Sándor, Herpai Sándor, Zsoldos Tamás, Both Miklós

Cziránku, Herpai és Zsoldos mellett negyedikként egy fiatal énekes-gitáros játszik az együttesben. Sose gondoltam volna, hogy egy ennyire karakteres énekest, mint Jorgosz, pótolni lehet, de a nulla valószínűségű esemény bekövetkezett: Both Miklós hangja és gitárjátéka tökéletesen faszán illeszkedik a Barbaróba. A harmadik lemez anyaga (kizárásos alapon azok a számok, amiket nem ismertem) persze a rockos vonalat viszi tovább, nincs Parov, aki tikulázzon, de hallottam köztük a vége felé egészen katartikusan gyönyörű számot is. A régiekkel hozták a megszokott zúzást, peregtek a 7/8, 9/8, 5/4 és ki tudja, milyen embertelen ritmusok. Nem mondom, hogy hatalmába kerített a szentimentális nosztalgia, de nem is csalódtam egy cseppet sem - nagyon szívesen elmennék újra akárhány koncertjükre.

Barbaro: Kerek erdő (2007)

Az új album, ami a lemezbemutató koncerten állítólag mind egy szálig elfogyott, újra kapható - én tuti beszerzem, és ha meghallgattam, írni is fogok róla.

Hivatalos oldal, letölthető zenékkel: http://www.freeweb.hu/barbaro/pages/hang.htm