Billy Bragg a múlt héten Londonban részt vett II. Erzsébet angol királynő fogadásán a Royal Festival Hallban, majd a kép és saját beszámolója tanúsága szerint kezet rázott és elcsevegett az idős uralkodóval.
Az angol kommunista popénekeseket kevésbé ismerő olvasóinknak eláruljuk, ez kb. olyan, mintha Vigi az Aurorából Schönbrunnban lejattolna Habsburg Ottóval, és biztosítaná afelől, hogy őneki tulajdonképpen semmi baja sincs a monarchiával, már feltéve, hogy egy ilyen kedves öreg bácsi a sovereign.

Billy Bragget ugyanis - legalábbis eddig - minimum szélsőbalosként lehetett ismerni. Tisztességes punkként indult a hetvenes években, de talán túl jól tudott angolul, vagy megtalálta a negyedik akkordot is a gitáron, mindenesetre afféle nagyvárosi proli folkcsalogány lett belőle: a nyolcvanas évekre már egy szál elektromos gitárral előadott, de továbbra is erősen politikus dalaiban, ízes, öblös cockney kiejtéssel gyalázta a rendszert, beleértve Thatchert, a Falkland-háborút, és a konzervatív Anglia szinte minden megjelenési formáját.

Ami mégis megkülönbözteti a magukat nevetségesen komolyan vevő, fárasztóan dogmatikus elvtársaitól, az a hatalmas és egészséges önirónia (mely utóbbit éveim előrehaladtával különben is a legfontosabb emberi tulajdonságnak kezdek tartani). Azt hiszem, nincs másik előadó, aki ennyire intelligens, ironikus, humoros, személyes dalszövegeket ontana magából, és ilyen mennyiségben (talán csak a honfitárs Morrisseyt leszámítva).

Ha politikáról van szó, tud indulatos lenni:
Vagy ironikus:
A szerelmes számai igazán személyesek:
Vagy itt egy kis önsajnálat á la Morrissey:
Vagy csak egyszerűen meglepő és szívszorító:
A legviccesebb persze akkor, amikor a fenti két kedvenc témáját, a szerelmet (vagy szexet) és a politikát összekavarja, mint pl. a címben idézett számban:


Billy Bragg: Greetings to the New Brunette (Shirley)

Vagy egy másik számban:
Vagy egy harmadikban:
Vagy egy negyedikben:

A kettő nyilván szétválaszthatatlanul összefonódott benne, vagy ahogy ő is énekli az utolsóként idézett It says here (Azt írja az újság) című dalban, "Politics mix with bingo and tits".

Az uralkodó estélyére egyébként úgy keveredett, hogy új dalszöveget írt az Örömódához. "Én akartam lenni az új Bob Dylan, ehelyett az új Friedrich Schiller lettem" - ahogy kedélyesen elviccelődött a királynővel, and her Fascist regime.