Volt egy műsor az MTV-n, valamikor a 90-es évek elején, minden adásban más zenész mutatta be kedvenc előadóit, klipjeit. A nálam akkor abszolút kedvenc, és a blogban is sűrűn szereplő Nick Cave műsorában egyebek mellett szerepelt a Massive Attack, a Birthday Party, PJ Harvey, a The Saints nevű korai ausztrál punk-rock együttes - és a Gallon Drunk. Ekkor hallottam róluk először.
Energikus blues-rock-punk, vészjóslóan suttogó vagy üvöltő ének, vibráló Hammond-orgona, és az oly karakterisztikus szaxofon és az egészen egyedi ütőshangszer. Közben olyan sötéten, mélyen kongó hangzás, mintha valaki vadul olajoshordókat döngetne a háttérben. Nem vált a kedvencemmé, alaposan csak egy lemezt ismerek tőlük (bár ez most épp meg fog változni), de John Peelnek teljesen igaza volt, mikor a műsorába meghívta őket: "Why? Because they don't sound like anyone else".
Gallon Drunk: Simon Wring, Terry Edwards, James Johnston, Ian White
A március 14-i koncertet eredeileg a Wigwam 2 nevű rock-klubba hirdették meg, amitől már a név és a website alapján is kirázott a hideg, huszadrangú gagyi jazz-blues klubnak tűnt. Az utolsó pillanatban viszont átkerült egy sarokkal arrébb, a Lőrinc pap tér sarkán álló Kamra klubba, ami kezdetben volt Alter-Ego, Ego-Centrum, majd valamilyen néven mozi, méghozzá Európa egyetlen, speciálisan kisebbségi filmeket vetítő mozija.
Szerencsés és remek helyszínválasztás: ez a hely volt a 90-es évek elején kialakult Bermuda-négyszög egyik sarka - a másik három a Tilosaz Á, a Total Car és a Blue Box (azaz a most már bontás alatt álló Kultiplex) volt. Jelenleg barátságos, kockás abroszos vendéglőként üzemel, konyháját a koncertre várva le is teszteltem, a csirke brassói hatalmas és finom.
Érkezésemkor a jelenlévő 10 emberből négy az együttest alkotta, kettő meg a pult mögött állt, de este tízre nagyjából összejött az a 130 ember, akitől a szervező szerint az est már nullszaldósnak számít - mondjuk több be se fért volna. A dobos, Ian White szerint egyébként otthon, Angliában úgy 4-500 ember előtt szoktak fellépni - ha nálunk is valami rendes sajtóval és körülményekkel rendelkező helyen, mondjuk a hajón rendezik meg a koncertet, összejött volna több száz ember is.
Gallon Drunk: Hurricane (2001)
Ahhoz képest, hogy milyen cseppnyi helyen játszottak, milyen kevés ember előtt, és milyen nevetséges összegért - 1500 forint volt a belépő!!! -, brutális, energikus koncertet adtak, a dobos Ian White arcán különösen látszott az élvezet, szívesen beszélgetett is utána. Az énekes-gitáros (amúgy Bad Seeds-orgonista) James Johnston eksztatikus akrobata-mutatványokat produkált, és verte magát a kb. nyolc négyzetméteres színpadhoz. Terry Edwards szaxofonos-ütőshangszeres-orgonista visszafogottabb volt, bár elmondása szerint imádja az ilyen kis klubokat, a budapesti pedig az eddigi turné egyik legjobban sikerült koncertje volt. Terry nagyon durva egyébként, a Tinderstickstől Jimi Tenoron át PJ Harvey-ig, a Madnessig és Lydia Lunching a fél világgal játszott, és saját együttese is van (The Scapegoats).
A koncert az koncert - az élő zene egészen egyedi, megismételhetetlen élmény, ahogy 20 centire, az első sorból üvöltök az együttessel, James Johnston kis híján kiveri a szemem Fender Jaguar gitárjával, én majnem az övét a cigimmel, 40 fok, füst, csorgó izzadság, tömeg, ünnep, haza és haladás.
Kivánjuk az évenkinti Gallon Drunk-koncertet Buda-Pesten!
Utolsó kommentek