Az ugye világos, hogy az égvilágon semmilyen összefüggésben nincs valakinek a hangszeres tudása és az, hogy mennyire jó zenét játszik. Nincs a popzenében szánalmasabb annál, mint pl. a világfájdalmas, céltalan és unalmas gitárszólók vagy a fátyolos tekintetű jazzes pilinckázás a hangszeren. Ezért nem fogom soha, de soha megkedvelni a jazzt. Dave Brubeck ugyan közel járt az igazsághoz a Take Five-val, aminek a lényege szintén belefér két akkordba, de nem elbassza a végén az összevissza dobolással? A popzene, kedves közönségünk, nem sportverseny meg zeneakadémia.
A fenti bekezdés elején olvasható tétel bizonyítása következik, négy válogatott gyöngyszemen keresztül.
Velvet Underground:
Heroin (1967)
Minden kétakkordos számok legjobbika. Ráadásul a két akkordból az egyikben szinte csak a gitár üres húrjai szólnak, és nem ám manírból ennyire primitív a szám, hanem mert Lou Reed kétségkívül tényleg ennyit tudott gitározni ebben az időben. Azóta se sokkal többet, az ég megáldja érte az idős mestert. De az a kettő mennyire szépen cseng-bong! Nem tudok ennél a számnál adekváltabb (igen, Vera, az "l" miattad) bizonyítékot arra, hogy a popzenében nem az összetettség a döntő, hanem hogy a megfelelő helyen az a hang szóljon.
Nem fogok dalelemzésbe fogni a popzene egyik leghíresebb és legfontosabb számával kapcsolatban, személyes megjegyzésnek is csak annyit, hogy ez volt az első szám, amit megtanultam a gitáron (a Képújság zenéje után, amit az első leckén feladott a gitártanárom). Meg hogy mindig olyan egyszerűségükben gyönyörű számokat akartam írni, mint Lou Reed - de sosem sikerült. Sniff.
Velvet Underground: Heroin (1967)
Nick Cave & the Bad Seeds:
The Weeping Song (1990)
A dal Nick Cave-nek abból a korszakából származik, amikor rákapott a hasonló balladák írására, de a hangjának még volt kifejező ereje, és nem hagyta el totálisan minden dalszerző képessége. Sőt, a dalnak van ereje, feszültsége, drámája, normális szövege, ritmusa, dallama - a klipből ne ítéljen senki, Nicknek kizárólag ennyire vagy még ennél is szarabb videói vannak. Lent a sötétben kavarognak a klipben is szereplő Blixa Bargeld zavaros gitárhangjai és egyéb azonosíthatatlan ütőshangszerek, fent finoman cseng a zongora és a ritmikus taps - Nick Cave egyik legjobb számához se kellett több két alaphangnál.
Nick Cave and the Bad Seeds: The Weeping Song (1990)
Gregory Isaacs:
Night Nurse (1982)
A reggae-n belül jópár kétakkordos kiválóságot ismerünk, de ezen az érzékeny, szexi, hajlékony, finom dallamú klasszikuson lehet talán a legjobban bizonyítani tételünk érvényességét. Ugye, mennyire gazdag, lágy, erotikus dallamot lehet felépíteni két árva akkordra? Hol van négy perc vágytól lüktető, kétakkordos reggae-hez képest egy 17 perces lankasztó gitárszóló?
Gregory Isaacs: Night Nurse (1982)
Európa Kiadó:
Szabadíts meg a gonosztól (1982)
Tudom, hogy ez eredetileg egy URH-szám, de tőlük nem jelent meg elfogadható minőségben, másrészt nem is fogom előkeresni a 25 éves, széthallgatott kazettákat, hogy begrabbeljem egyedül ezt a dalt.
Nem szívesen mennék át a szám jelentőségével kapcsolatos politika- és kultúrtörténeti esszébe, azt inkább meghagynám a Beszélő és az ÉS háziesztétáinak. De ha valaki a késő-Kádár kor - ahogy a fent említett esztéták szokták írni, "savanykás" - hangulatát akarja átélni, ne keressen tovább első kézből származó látleletet. Ha listázós kedvemben a magyar underground legfontosabb akárhány számát kéne megneveznem, ez benne lenne. Lehet, hogy még a legfontosabb egyben is.
Utolsó kommentek