Talán eddigi legjobb koncertjét adta Nick Cave tegnap Budapesten, én háromszor mentem el közben.

A helyszín Nick első, 1994-es budapesti koncertjének helye, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpada (ami egyébként olyan klasszul van megcsinálva, hogy legelöl, pár méteren keresztül a színpad felől lejt a nézőtér). Nosztalgikus helyszín a számomra, életem első koncertjeit a Lyuk mellett itt láttam.

A koncert fél nyolcra van kiírva, hétkor már szól az előzenekar, egy furcsa alt-blues-rock duó, nagyapós kinézetű gitáros-énekessel. A közepes, de kedves produkciót udvarias taps és huhogás honorálja.

A közönség átlagéletkora bőven harmincon túl, de inkább közel a negyvenhez, kinézetre pedig elmehetnének akár a pár héttel ezelőtti Kylie Minogue-koncert közönségének is. De még egy erkelszínházas Zorán-bulin se rebbenne a szeme a jegyszedő néninek az itt felvonult tanáros szakállak, tanárnős blúzok láttán. A körülöttem állók többségét - és majdnem legelöl álltam! - középkorú, négyes csoportokba verődött humánértelmiségiek alkotják, akik egyszer a fülem hallatára kimondják azt a szót, hogy "előítélet".

Jó csaj egy darab nem sok, annyi se. Számomra az egyetlen ismerős arc a csak hangszalagról ismert legenda, Bárdos Deák Ági művésznő volt, de hát ő úgyis mindenhol ott van. Ja, meg a még onnan se ismert Prieger Zsolt antifasiszta és ellenálló.

Öregszem? Hagyjuk is.

A Bad Seeds este nyolckor lép a színpadra, és ettől kezdve tömény két órát játszik. Nick Cave jobban néz ki, mint valaha, napbarnított, mosolyog, és bajszos. Telt ház van, csak a mindig hűvös Mick Harvey méregeti eleinte méltatlankodva a szabadon maradt néhány négyzetmétert, aztán az is megtelik. Nick végig feldobott, hergelős hangulatban van, a közönséget ingerli, beszól, vitatkozik.

Rendkívül erősen indul a nagyobb részt régi, kisebb részt új számokat tartalmazó műsor: már az első félórában elhangzik két régi koncert-klasszikus, a szokás szerint féktelen Tupelo, és a Deanna, amelynek a belső monológját egész olyanra alakította Nick, mintha a Gloria csaj után koslatós történetét akarná tovább írni.

Számomra a koncert első fénypontja egyik kedvenc Bad Seeds-lemezem, a Your Funeral... My Trial címadó száma volt, szintén még az első félórában, felgyorsított, középtempós, countrys áthangszerelésben. Nick talán a fenti album turnéján játszotta utoljára élőben a számot, de most gyönyörűen illeszkedett az új műsorba.

A régi számoknál maradva: a The Mercy Seat legújabb átirata számomra erőtlennek és rövidnek tűnt, ráadásul Nick nem kapta el a magasságot, hamisan énekelte végig a számot. A Ship Songot egyszerűre fogták, szerencsére lenyesegették belőle a Live Seeds-korszakban már túlzásba vitt érzelgősséget, giccses futamokat. Egyszerűen szép volt. A Red Right Hand garantált siker, főleg vörös reflektorokkal és vetített színpadképpel.

A Papa Won't Leave You, Henry talán Nick Cave leglendületesebb száma, képtelenség elrontani, a közönség őrjöng, és szakasztott ugyanúgy hullámzik és lüktet alatta, mint 14 évvel ezelőtt, ugyanezen a helyen. Vitán felüli csúcspont, nekem már a második. Egyébként épp ez alatt jutott eszembe, hogy mégis csak fel kéne venni a koncertet a nálam lévő mp3-lejátszóval, ezért a szám nagy része alatt a készüléket basztattam - egyébként hiába, mert teljesen értékelhetetlen felvételek születtek.

Az új, Dig, Lazarus, Dig!!! című lemezről nagyot üt a címadó számon kívül a We Call Upon The Author és a Lie Down Here; hátborzongató a kedvencem, a Midnight Man, és elhangzik még a Moonland. Kedves figyelmesség lett volna, ha az új számok valamelyikénél Nick megemlíti, hogy a lemez központi alakja, Harry Houdini  épp itt, Budapesten született Weisz Erik néven - de nem tette.

Az utolsó félórában, beleértve a két ráadást is, elhangzik a Stagger Lee, a szégyenteljes Murder Ballads album kevés értékelhető számának egyike - tuti siker, hiszen annyi benne a fuck, hogy még magyar testvéreink is együtt fröcsöghetik Nick-kel a szöveget. Egymás után két gyors szám pörgeti fel a közönséget, a Get Ready For Love az Abattoir Blues-ról, és kimondhatatlan örömömre a Hard On For Love, ismét a Your Funeral-ról. Mennyire imádtam ezt a számot, ma is kb. a tíz kedvenc Bad Seeds között van - nekem itt jött el a harmadik csúcspont. A Lyre Of Orpheus-szal nem sikerül megénekeltetni a fáradt közönséget, Conway Savage és Martin P. Casey összenéznek és legyintenek. Azt hiszem, az új lemezről a More News From Nowhere van kinevezve új búcsúszámnak, meghatóan lehet integenti és gúdbájozni alatta.

Úgy látszik, Nick szeret könnyező lányokat hazabocsátani, mert az utolsó szám a dobbal-basszussal ritmikusabbá és gyorsabbá tett Into My Arms, amit még a korai Bad Seedstől összecsukló, Beatles-rajongó barátnőink is rendre megkönnyeznek.

Nick Cave lett a leggyakoribb szereplője ennek a blognak, magam sem hittem volna, hogy még ennyire fontos nekem. Írtam róla rosszat és jót is, de most már biztos vagyok benne, hogy ha folytatom, nagy eséllyel az utóbbiak lesznek többségben.

Én, mint Nick Cave egykori imádója és később heves kritikusa azt mondom, nagyon sok jó lemez és koncert van még ebben az emberben.