Sok gyilkos hangulatú számot szeretek, de ez köztük az egyetlen, ami alatt tényleg megöltek valakit. A Rolling Stones-szal folytatódik az önleleplezés.



Önleleplező sorozatom lényege, hogy összegyűjtöm a számomra régóta legfontosabb számokat. A szelekció három szempontja változatlan:

1. A számmal 18-20 éves korom előtt ismerkedtem meg.
2. Nagyon meghatározó volt az ízlésem kialakulására.
3. Ma sem szégyellem.

A sorozat első darabját, a letargikus hippi-pop klasszikus California Dreamin'-t csak egy év választja el ettől a számtól: az Under My Thumb az 1966-os Rolling Stones lemezen, az Aftermath-on jelent meg, azaz a híresebb számok közül egy időben pl. a Lady Jane-nel.

A lemezen szereplő stúdiófelvételen kívül még két ismertebb változata van. Az egyik az 1969-es altamonti rockfesztiválon készült felvétel, ami azért különösen megrázó, mert a Stones épp ezt a számot játszotta, mikor a helyszín biztosítását ellátó Pokol Angyalai megöltek egy embert a közönségből. Az ismert történet szerint egy Meredith Hunter nevű, 18 éves fekete fiú pisztolyt húzott elő, mire a rendfenntartók több késszúrással halálosan megsebesítették. Az eseményt három kamera is rögzítette, de maga a gyilkosság biztonsági okokból nem került bele a koncertről készült Gimme Shelter című filmbe, amelyből itt hallható az a néhány perc, amit Meredith Hunter is életében utoljára hallott:


A másik a felpörgetett, és az elején jól félrefogott 1981-es verzió, ami nyitószámul szolgált a Stones abban az évben tartott, nagyszabású amerikai turnéjához, és amiben az eredeti szövegben szereplő lányt már asszonyra cserélte Mick Jagger. Ez a változat szerepel a turnéról készült Still Live koncertlemezen és a Let's Spend the Night Together koncertfilmben:


Ez pedig a stúdiófelvételhez legközelebb álló, korabeli videó, amit fel lehetett kutatni:


Az eredeti zenéjét szerintem két dolog határozza meg nagyon. Az egyik a marimba nevű ütőshangszer, aminek a megszólaltatását Brian Jones-nak tulajdonítják, bár mások határozottan állítják, hogy a lemezre nem is ő, hanem egy névtelen stúdiózenész játszotta fel (és hogy Brian egyáltalán nem is volt akkora hangszerzseni, mint az a köztudatban él). Az mindenesetre látható, hogy a fenti tévéfelvételen Jones "játékának" köze nincs a marimbán megszólaló hangokhoz. Bár az is igaz, hogy ugyanitt valószínűleg Jagger éneke az egyetlen, ami nem playbackről ment.

A másik, ami nekem nagyon meghatározó, az Bill Wyman basszusgitárja, ami először borzasztó mélyen és alattomosan brummogva kezd, aztán Bill már az első strófa alatt rálép a fuzz pedálra - ennek van az az élesen recsegő, torz hangja, különösen pengetővel, ahogy Bill játszik.

A szöveg alapértelmezésben ugye arról szól, hogy a pasas diadalt ül egy nő felett, aki régen a hatalmában tartotta, de most fordult a kocka - hápogtak is nőgyűlöletet emlegetve miatta a korabeli feministák. A csaj, aki egyszerre volt "vonagló kutya" és "sziámi macska", most már a "legédesebb házikedvenc a világon":

Under my thumb
The girl who once had me down
Under my thumb
The girl who once pushed me around

Jagger valami példátlanul gecin adja elő az önelégült, triumfáló férfit; a szöveggel szinte rugdalja a földön a megalázkodott nőt, aki nem nézhet többé senkire, szemben persze a férfival:

Under my thumb
Her eyes are just kept to herself
Under my thumb
Well, I can still look at someone else

A Stones-tól elég esélyes volt még a Paint It Black, esetleg a csodaszép 81-es Tattoo You lemezről valami. Rajtuk kívül még a Smiths vagy a Stooges esélyes rá, hogy több száma is bekerüljön a múzeumomba, a következő valószínűleg az utóbbitól a Search and Destroy lesz...


Korábban az önleleplezős sorozatban:
The Mamas and the Papas: California Dreamin'